2017. november 16., csütörtök

Így vettem kocsit, avagy első autó kerestetik! 1. rész: Friss jogsis álmodozások. Mi kéne, ha volna?

18-20 éves korára a legtöbb fosszilis energiahordozóval fűtött lelkű egyén arról álmodozik, hogy megveszi első autóját vagy épp motorját, mellyel a járművek iránti elborultsága, akarom mondani szenvedélye kiteljesedhet az adott körülményeket tekintve. Legalábbis akkor, ha megszerzi a jogosítványt, de húszas évei előtt aligha hagyja ki valaki ezt a ziccert, ha megvan rá a lehetősége. Én sem hagytam ki, a vezetni tanulás folyamata alatt pedig végig pörgött az agyam a következő lépésen.


Autó reálisan sajnos nem igazán jött szóba – bár a keret elég lett volna egy-két közepesen leharcolt, idősödő japán megvételére, vagy a legtöbb szoci csoda megvásárlására és a kötelezően javítandó dolgok rendbetételére. A kulcs nagyjából abban rejlett, hogy minimális bevételeim voltak. Az első forgatókönyv alapján elfogyott volna minden pénzem, a második verzióban pedig a váratlan lerohadások, szervizelés, felújítás, stb. emésztették volna fel a rendelkezésre álló büdzsét viszonylag hamar, hisz szerelni nem tudok. Azt pedig mégsem várhatja el az ember normális esetben, hogy szülei tartsák el az autót is teljes körűen, főleg, ha igazából csak „poénból”, hobbiból van rá szüksége. Azaz pontosan nincs szüksége rá, nincs mellette olyan észérv, ami ütné a korábbiakat és átbillentené a mérleget a saját autó vásárlása felé úgy, hogy majdnem mindig van legalább hétvégén rendelkezésre álló kocsi a családi flottából.
18. szülinapomra, kis túlzással jogosítványom előestjén megkaptam életem első járművét, egy S50-es Simsont. Úgy döntöttem, autó még irreális lenne, ellenben kell valami benzinnel működő gépsárkány a fenekem alá, de akkor az legyen most kétkerekű. A motornál ugyanazok az érzések hajtottak: szaladgálni is jól jön majd, de nem céleszköz kell, legyen lelke. Valami klasszikusat szerettem volna, amit szeretni lehet, motor kinézetű és van váltója. Így lett a projektből Szimó,megleptek vele szüleim, apám is hajtott ilyet 40 éve. Imádtam, sőt, még most is imádom, pedig már hazament Németországba, 5 év után fájó szívvel eladtam. De ez csak egy kis kitekintés volt, amiről talán majd később mesélek, folytassuk most az autós vonalat!
Első körben három dolog foglalkoztatott: a Trabant, a Lada és a Porsche. A Trabi azért, mert szinte filléresen olcsón lehetett normálisnak tűnő darabokat fogni belőle 5 évvel ezelőtt és milyen jópofa autó már, Magyarországon szinte mindenki szereti, de legalább mosolyog, ha meglát egyet. Egy már kevésbé vagány, cserébe talán használhatóbb 1.1-es kombihoz lehetett is volna közöm, családunk egyik kedves ismerőse ingyen lepasszolta volna nekem. Akkoriban vehette talán a GT86-ot, illetve volt egy 1-2 éves Tiguanja is, de valamivel kell szaladgálni a belvárosba alkalomadtán, amit nem kell félteni. Zseniális, nemde?  A Trabant azonban mindig utcán parkolt és habár műszakilag vállalható állapotúnak tűnt, eléggé ráfért már egy alapos külső gatyába rázás. Nem akartam olyan kocsit, amit 1-2 éven belül szét kell kapni, nem kellett projekt, ahhoz se szakértelem, sem idő, sem pénz nem volt. Túl sok meló és soha meg nem térülő költség lett volna, így tisztelettel visszautasítottam a lehetőséget. Akkor kicsit fájt, de egyáltalán nem bánom. 18 évesen vonzott a gondolat, sőt, titkon pályáztam is az öreg 1.1-esre, de  eljutottam odáig, hogy rájöjjek: buli lenne, de első autóként biztosan nem erre vágyom.
A kép illusztráció, hisz ez egy kétütemű - az 1.1-es elődje volt, sok-sok évet töltött ő is az utcán. Egyébként szebb, mint a négyütemű, ha már Trabant, leginkább ilyen kéne.
A Lada, illetve azon belül is a 2101 és a 2103 különösen titkos kedvenc máig is, hátul hajtanak és félmillió alatt is akadt még sok szép példány annó (most már egyre kevesebb). A Porschét meg talán nem kell ecsetelni, nyilvánvalóan irreálisnak hangzik az előző kettő mellett, meg úgy általában is, de hát nem szabad kishitűnek lenni, ugye? A német márka hívői abból a szempontból mindenképp szerencsések (köztük én is), hogy akad(t) a márkánál egy-két olya alábecsült, de egyébként bitangjó modell, mely lekúszott szépen az elérhető árkategóriába. Ilyen a 924 és a 944 is, illetve az első generációs Boxster, bár az akkor is a 2,5-3 millió közötti és feletti sávban evezett, a magasabb szervizköltség azonban ennél ijesztőbb, szóval azon nem is gondolkodtam. A 924 ugyanakkor mindig ott motoszkált a fejemben, mint a számomra legvonzóbb és talán még épp nem túl elrugaszkodott első autóm álomképe.
Kis ültetés, fehér peres gumik, piros szín - valahogy így képzelném el a sajátomat is, ha lenne... Vagy méginkább stötétzöldben, pár évvel ezelőtt figyelgettem is egy olyat a hahu-n, 4 kilóért árulták. Utólag nem kár érte, de akkor nagyon vonzott!

Napi szinten ment az agyalás, hisz bár a Simson bőven kiszolgálta mobilitási igényeimet akkoriban, mégis csak autóbuzi lennék. Lada, Porsche? Persze… Vagy valami öreg hétköznapibb japán, ami aztán tényleg kimegy a világból? Van egy pár gép, amit élnék, akár hobbi, akár mindennapi használós célból, de nem erre vágytam… Figyelgettem sok mindent, Ladákat, Audi Coupe-kat, Saab-okat, husszonnégyeseket, a bukólámpás Civic-től kezdve a Volvo C70 Coupe-ig rengeteg olyan autó fordult meg a fejemben, melyet teljesen indokolatlan lett volna megvásárolnom. Hülye vagyok, tudom, nem vágytam „normális” autóra.   Aztán úgy alakult, hogy 19. születésnapom után nem sokkal összehozott a sors egy 924 Le Mans Edition-nel. Vagyis összehoztam vele magam, egy kis mázli segítségével, ugyanis írtam egy levelet a fehér szépséget hirdető cégek, lenne-e kedvük egy fotózáshoz. Gondoltam win-win, nekem egy élmény és tartalom a blogra, nekik pedig extra fotók és megjelenés, mindkettő jól jön egy eladó autó esetében. A többit már tudjátok, de ha mégsem, akkor katt ide – a rövid próbakör után már biztos voltam benne, hogy mire kell gyűjtenem: 924-esre, mert még elérhető és elég jó cucc, valljuk be. Itt kezdődött vesszőfutásom az emelkedő veteránárakkal és pár évnyi izgalom, hirdetés böngészés, álom és pénzkergetés, gondolkozás. Hogy mire jutottam? A következő posztból kiderül, a sztori folytatódik hamarosan!

2017. január 1., vasárnap

Monacoi autóvadász túra - Top 10

Mint az a blog Facebook oldaláról, illetve a 2016-os Cavalcade-ról szóló cikkből már tudható, nyáron volt szerencsém barátaimmal, két hozzám hasonló, fotós autóbuzi társaságában eltölteni 5 napot a napfényes Monte Carlo-ban, illetve környékén. Főhadiszállásunk Menton-ban volt, a két darab megkopott fényű csillaggal rendelkező Hotel Claridge's-ben. 79 eur / éj, ez három főre leosztva egész barátira jött ki, bár ehhez még hozzájött a reggeli díja - ami minden egyes nap baquette  (mi más?) és lekvár volt -, továbbá a parkolás. Utóbbi izgalmas momentuma volt a helynek, ugyanis egy, a szállástól gyalog kb. 5 percre lévő autószerelő műhely egyik sarkába szólt helyünk. Valószínűleg kevés olyan külföldi őrült akad nyáron, aki autóval közelíti meg az egyébként vonattal, vagy akár Nizzába repülővel, onnan pedig busszal is remekül elérhető várost, továbbá ha már ott van, az egyik legolcsóbb szállást választja idilli francia nyaralásának helyéül. Emiatt tudom elképzelni, hogy nem volt ebből még nagyobb probléma, ugyanis a szerviz befogadóképessége szűkösebb annál, hogy egy forgalmas szálloda fő parkolóhelyéül szolgáljon. És mi van, ha egy autós programról este későn érkezünk vissza? Zseniális, megkaptuk a szerviz kulcsát portásunktól éjszaka, hogy beállhassunk. 3 kétes külföldi egy sötét, szűk kis utcában mókol egy szerviznél, a jelenet remekül festhetett külső szemlélőknek - de ebből úgy látszik nem csinálnak problémát a hotel-ben. Csak lazán!
A szállásról azonban ennyit, rá is térnék a lényegre, ami nem más, mint a csodálatos Monaco (illetve ne felejtsük, Cannes-ba is tettünk egy autós kirándulást, ott is volt látnivaló), ahova pár száz forintnak megfelelő euróért bárki beugorhat a 100-as busszal Menton-ból. Zárjuk az évet, illetve kezdjük az új esztendőt 2016 számomra legkomolyabb autós "eseményével", annak is a 10 legdurvább szuper, illetve hiperautójával! A válogatást igyekeztem ezúttal objektíven elkészíteni (ami természetesen nem lehetséges 100%-ban, így elnézést kérek a két kollégától, ha egy-egy számukra igazán kedves modell kimaradt a listából) és a legértékesebb, legritkább, legnagyobb teljesítményű, legkedveltebb és legelismertebb autócsodák közül válogatni, illetve a mérlegeléskor az összes tényezőt figyelembe venni.

10. helyre nem más került, mint a Mercedes 2003-2010 közötti csúcsmodellje, az SLR McLaren. Bár eredetileg 3500 darabot szerettek volna készíteni a modellből,  nem volt ekkora kereslet a típus iránt, ~2000 példány kelt el 7 év alatt a számos változatot felvonultató SLR-ből. Az alapgépek, melyekben az 5,4 literes motor 625 lóerős változata dolgozik, 250-300.000 eurótól indulnak a használt piacon, míg a ritkább 722-es változatok túlárazott példányai megközelítik az 1 millió eurót is, a szórás tehát nagy.
9. Ford GT - habár kevésbé ritka, (kicsivel több, mint 4000 darab készült belőle), gyengébb (5,4 literes, kompresszoros V8 - 550 lóerő) és 300-400.000 eurós árával a különlegesebb SLR-eknél olcsóbb is a a Ford középmotoros szuperautója, mely a GT40 előtt tiszteleg, eggyel előkelőbb helyen szerepel a listán, mint az SLR. Hogy miért? Mert ez Amerika csúcsmodellje volt a 2000-es évek közepén, továbbá Európában jóval ritkább, így különlegesebb fogás a Mercedes-nél. Rögtön kettőt is megörökítettünk egy nap - ami ironikusan hangzik, hisz épp az előbb ecseteltem ritkaságát a típusnak errefelé, azonban ne felejtsük, Monaco-ban bármi megtörténhet! Piszok mázlisták voltunk, van ilyen. 
8. Ferrari 458 Italia Liberty Walk - igaz a body kit nem különösebben drága egy neves, híresebb műhely produkciójához képest, a Japánból eredő tuningcég kiegészítőivel módosított autók nem nyújtanak túl gyakori látványt a hétköznapok során, ellenben annál extrémebben feszítenek az extra szélesítéseknek köszönhetően. Ezt az autót is egy luxusautó kereskedés előtt fotóztuk (bent volt belőle egy szürke is), először találkoztunk ilyen 458-assal.
7. Lamborghini Aventador SV LP750-4 - az olasz gyár aktuális zászlóshajójának csúcsmodelljéből szintén volt szerencsénk egy példányhoz. A Super Veloce változatból mindössze 600 darab fog készülni, 750 lóerős, 6,5 literes V12-esével, erősen limitált darabszámával és a tekintetet önkéntelenül is bevonzó megjelenésével pedig nem kérdés, hogy a jelenleg kapható szupersportautók krémjébe tartozó Lamborghini-nek a legjobb 10 között a helye. Aki nem tudja kivárni sajátját, vagy csupán lemaradt a limitált példányok mindegyikéről, használtan 500.000 euró környékén vásárolhat magának egyet. Aki pedig mégsem rohant a kasszához, az görgessen tovább a következő különlegességre!
6. McLaren 675LT - a P1 után a McLaren csúcs-szuperautója a tavalyi évben bemutatott 675LT, melyből mindössze 500 darab készül (természetesen már minden példány gazdára talált). 1230 kilójával ez a brit gyártó legkönnyebb szériamodellje, a kis súly a 3,8 literes V8-as 675 lóerejével kombinálva pedig a 700 lóerő fölötti ligában játszó versenytársakhoz hasonló menetteljesítményt eredményez. 380-400.000 euróért aki lemaradt volna, még tud szerezni 1-1 alig használt példányt.
5. Ferrari F12tdf - az 50-es évek végén gyártott 250 GT "Tour de France" klasszikust idézi nevében az F12-es 799 darabban limitált, az alapmodellhez képest megnövelt teljesítményű, összességében sokkal vadabb változata. 6,3 literes, 780 lóerős V12-es motorja  az SV-675-tdf trió legerősebb tagjává teszi az autót. Többek között emiatt, továbbá a fotózott példány különleges bordó színe miatt került a két vetélytárs elé a listában. No, meg az értéke miatt is, míg újkori ára 400.000 euró körül volt, a néhány kilométert futott, valószínűleg csupán befektetési célból vásárólt eladó darabok ára 1 millió euró fölött van. Aki nem tudott időben rendelni egyet, bizony mélyen a zsebébe kell nyúlnia, ha részesedni akar a tdf élményből!
4. Ferrari 599 GTO - a 288 GTO óta először viseli olasz paripa a Gran Turismo Omologato rövidítést a típusjelzésében. A jellemzően 6-800.000 euró körül mozgó GTO-ból mindössze 599 darab készült. Az 599-es ezen változatában a nem meglepően 5,999 literes V12-es motor 670 lóerőt ad le, 50-nel többet, mint a GTB esetében. Az ő helyezésénél bejött egy kis szubjektivitás is a részemről, számomra ritkasága miatt nagyobb értékű fogás, mint az F12tdf, mely egyébként is a "divatosabb modell" most és jóval gyakrabban látni pályanapokon, rendezvényeken, utcán, mint elődjét.
3. Dodge Viper SRT-10 ACR - 8,4 liter, V10. Elég beteg ahhoz, hogy a listában szerepeljen e két szám kombinációja, akik pedig széria autóba ekkora böszme motort szerelnek, azok csak az amerikaiak lehetnek. 600 lóerő ekkora erőforrásból nem a világ csodája, azonban az egyébként nem is olyan könnyű, 1546 kilós ACR verzió így is egy igazi műszaki kuriózum. Hogy miért? Mert úgy sikerült a tervező mérnököknek versenypályára kihegyezni, hogy hivatalosan máig a Nürburgring Nordschleife 7. leggyorsabb utcai autója. 7:12,3 másodperces köridejével olyan gépeket utasított maga mögé a Zöld pokolban az ACR, mint a 911 GT2 RS, vagy a Lexus LF-A. A képen szereplő Viper mindezt még tetézi azzal, hogy egy Voodoo Edition, melyből összesen 20 darab készült!
2. Porsche 918 Spyder - két hiperautót fogtunk külföldi kiruccanásunk során. Személyes kedvencem a Weissach package-es 918 Spyder, mely a Nordschleife körrekord tartója, már amennyiben utcai autókról van szó (6:57). A típust még jobban pályára optimalizáló csomag kívülről leginkább a karbon légterelő elemekről ismerhető fel. A 918-as lelkét adó 4,6 literes V8-as és a két elektromotor összteljesítménye 887 lóerő, amihez ne felejtsük el, hogy összkerékhajtás párosul. Habár az aktuális "szentháromságot" alkotó hype(r)-trióból (LaFerrari-P1-918 Spyder) ugyan a Porsche legnagyobb darabszámban gyártott (918), a legolcsóbb (~800.000 euró) és a leggyengébb, egyes tesztek szerint mégis ő a leggyorsabb a versenypályán. Ráadásul alap kivitelben is targa!
1. Bugatti Veyron Bugatti Veyron Grand Sport Vitesse - végre eljött a nagy találkozás és szemügyre vehettem a világ leggyorsabb szériaautóját, illetve annak kabrió változatát. A rekord tartó ugyanis 431 km/h-val a Super Sport változat, melynek kivehető tetős kivitele a szintén 1200 lóerős Grand Sport Vitesse - utóbbi szó jelzi a névben, hogy ez nem egy "mezei" nyitott Veyron. A fotókon látható autó ezt tetézi még a különleges L'or blanc verzióra hajazó kék-fehér mintás megjelenésével. A legerősebb, legyorsabb és egyben legértékesebb gépsárkány a top 10-ből (2,5-3,5 millió euró körül mozog). 
Ha most DVD-t néznénk, rákattintanék a menüben az "Extrák" feliratra, ami pedig jelen esetben annyit jelent, hogy kiegészíteném még a fenti listát +5 autóval, amik habár a 10-es best of válogatásba nem fértek bele, nagyon fájna, ha említésre sem kerülnének. Nem feltétlenül új, vagy 6-7-800+ lóerős dolgokról lesz most szó, hanem inkább ínyenc falatokról, kuriózumokról, melyek számomra kiemelkedő jelentőséggel bírtak, mondhatni további személyes kedvencek. A dolgom itt is nehéz volt, ha már véget vetünk az objektivitásnak, fájó pont, hogy a hőn áhított és végre elcsípett Boxster Spyder, vagy épp a különleges, zöld színű Viper RT-10 nem került bele a cikkbe, de valahol meg kell húzni a határt a "Top" összeállításánál. Szóval következzen az extra ötös:

Ferrari 330 GTC - 1966 és 1968 között mindössze 600 példány készült a Ferrari 4 literes, 12 hengeres, 300 lóerős kupéjából. Ritkán látni '70-es éveknél korábban gyártott autón ágaskodó lovat a hétköznapok során, de ha valahol, akkor Monacoban jó esélyekkel indul az ember az igazi classic vadászatban. Sikerrel jártunk, az első nap készült az alábbi fotó:
Ferrari 330 GTS - hihetetlen elkapni egy típus kupé és kabrió kivitelét egyaránt, de nekünk sikerült, a millió dolláros nyitott változatból mindössze 100 darab hagyta el a gyár kapuját:
Ferrari 512 BB - Berlinetta Boxer. Igazi autórajongónak ezeknek a szavaknak a hallatán már összefut a nyál a szájában, a Ferrari fanok pedig joggal lesznek libabőrösek. Oly ritka boxermotoros csodával hozott össze minket a sors, melyből mindössze 929 darab készült. Ki gyártott utcai szériaautót középmotorral, 12 hengerrel, mindezt boxer formában? Véletlenül sem a Porsche, hanem a Ferrari! 1976-ban 360 lóerővel támadott a 365 GT4 BB utódja az olasz fronton, mi pedig egy 993 Turbo tárasságában csíptük el:
Porsche 911 GT3 RS - az aktuális 991 széria legdurvább, versenypályázáshoz optimalizált változatát tisztelhetjük a GT3 RS-ben, mely 4 literes, 500 lóerős motorjával minden idők legerősebb utcai szívó 911-ese. Hatalmas spoilerének és oldalbeömlőinek köszönhető hivalkodó megjelenését ez a különleges és nyilvánvalóan feláras zöld színű fényezés tetézi a képen látható darabnak. Nem egyet láttunk belőle, de ő volt a legrendhagyóbb és emiatt a talán a legvagányabb is az összes közül:
Végül, de nem utolsó sorban következzen egy szintén boxermotoros "szörnyeteg" a léghűtéses 911 érából: Porsche 911 Turbo 3.6 (965). A 964-es generáció turbófeltöltős modelljéből (mely külön kódszámot is kapott) valamivel több, mint 5000 darab készült, azonban ez két felé oszlik: 3.3 literes és 3.6 literes változatokra. A 3.3-asasok (320 Le) leginkább a 930 Turbo frissített példányai voltak, műszakilag nem tartalmaztak túl sok forradalmi újítást az elődhöz képest, a motor teljesítménye is megegyezett a 930-asok erősebb, gyárilag tuningolt verzióinak erejével. A 3.6-os ezen változtatott, bizonyos szaklapok szerint ez volt "az igazi" 965 Turbo, ilyennek kellett volna lennie rögtön az új modellnek már a megjelenésekor. A 360 lőerős Turbo 3.6-ból kevesebb, mint 1500 készült. Többek között ennek is köszönhető, hogy az utolsó hátsó és nem összkerekes 911 Turbo nagyobbik motorral szerelt kivitele 200.000 euró feletti magasságokban mozog a használt piacon.
Boldog új évet kívánok minden kedves olvasónak és autórajongónak, tartsatok 2017-ben is a Keréknyommal!

2016. augusztus 21., vasárnap

Ferrari Cavalcade 2016 - Velence


A Cavalcade, amit minden Ferrari rajongónak egyszer látnia kell. Látnia, éreznie, hallania, az olasz márka hívőinek ez közel olyan, mint a nirvána. Legalábbis valami olyasmi lehet, ha még én is, az abszolút Ferrari tisztelő és szerető, de főállású Porsche rajongó úgy gondolok rá, mint az egyik legkomolyabb autós rendezvény, amit valaha láttam. Pedig basszus, én csak egy átlag halandó vagyok, akinek köze nincs az egészhez, csupán az út mellől szemléli, fotózza az előtte elsuhanó járműveket, és próbálja feldolgozni, amit lát. Bár a rendezvény nem a legjobb szó, ez több, színtiszta élmény, egy brutálisan tömény Ferrari szörp, amit nem tudsz eléggé hígítani, mert még akkor is eszméletlen durva – de nem is akarod. Tartósítószert sem tartalmaz, mert ez anélkül is örökké eláll, szavatosságot értelmetlen lenne ráírni. Ha volt már, hogy autótól libabőrös lettél, akkor van benned egy kis benzinvér és sosem felejted el.   
Miután tavaly megvolt az első Cavalcade-om, amiről két cikk is született (1. rész, 2. rész), úgy gondoltam, idén már rutinos vadászként nem érhet meglepetés. Nem, a francokat nem, de erről majd később. A mostani sztori úgy kezdődött, hogy végleg eldöntöttük két vérbeli autófotós kollégával: megvalósítjuk az évek óta szemünk előtt lebegő álom spotter nyaralást, vagyis elmegyünk a Franciaországba, hogy a Cote d’Azure gyöngyszemében, Monacoban felkutassunk annyi penge négykerekű tárgyat, amennyit csak lehetséges. A túráról habár beszámoló még nem született, a blog Facebook oldalán már pár kép látható!
2015-ös hangulatkép
A szállást már télen lefoglaltuk, ekkor még nem is gyanítván, hogy mi fogja a kirándulás végén feltenni az i-re a pontot. Eltelt pár hónap, időközben pedig kiderült, hogy a 2016-os Ferrari Cavalcade központja Velence lesz, amit keresztez a Monaco-Budapest útvonal is, már amennyiben kocsival megy az ember és a legrövidebb utat választja. Itt pedig már azt hiszem mindenki sejti, hogy mi következik, természetesen autóval mentünk és természetesen pont beleesett a Cavalcade nyaralásunk időintervallumába. Véletlen? Talán, bár egyesek szerint véletlenek nincsenek. Úgy látszik, rendes fotósok voltunk, az autós gondviselés pedig úgy gondolta, hogy szép magyarosan fogalmazva kimaxolja nekünk a spotting túrát, ezúton is nagyon köszönjük!
Úgy gondoltuk az utazással kapcsolatban, hogy kemények leszünk, egy percet sem hagyunk kárba veszni és még egy kicsit spórolunk is. Szállást szombattól foglaltunk csütörtökig, tehát 5 éjszakára, egy jó munkanap után pár órát pihenve (pakolva), péntek esti indulással így egy éjszakát már kihúztunk, ráadásul szombaton még fotózni is tudtunk érkezés után, nem kihagyva ezzel egy értékes, forgalmas hétvégi napot. A visszautat ugyanilyen „lazára” terveztük, csütörtök délelőtt kényelmesen elindulunk hazafele, délután 4-5 körül odaérünk Velencébe, ahol pedig megvárjuk a parkolóhelyre visszatérő autókat, aztán majd hazaérünk valamikor másnap hajnalban. Ha egy munkanap után kibírtuk a 13-14 órás utat alvás nélkül, majd lepakolás után bementünk Monacoba, ahol még koraestig fotóztunk, akkor kialudva magunkat már mindegy, hogy az indulást követően 14 vagy 20 óra múlva érünk haza, nem?
Melyik kezembe harapjak szituáció, a lehető legrosszabb egy ilyen rendezvényen. El kell dönteni, elölről vagy hátulról szeretnél fotót egy-egy gépről, de az se biztos, hogy sikerül mindegyiket jól lefotózni.
A nagy kérdés az volt, Velencében hol találjuk meg a kb. 100 Ferrarit? Feltűnőek, az biztos, na meg a város sajátosságai révén nem is nagyon lehet sok helyre elrejteni ennyi autót ott, ahol a világon minden bizonnyal a legmagasabb az egy lakosra jutó gondolák száma a földrajzi sajátosságok miatt. A rendezvény első napján készült képek alapján tudtuk, hogy egy parkolóház a központ, de melyik lehet az? Az egyetlen, hiszen csak egy van – írta nekünk Josh Cartu akinek ezúton is köszönjük a választ! Viccesen hangzik, de logikus, hogy egy ilyen hely nem a parkolóktól fog hemzsegni. Az, hogy hogyan találjuk meg, már más téma volt, de minden flottul ment és hamar rábukkantunk a helyre. Terveinknek megfelelően 17 óra előtt néhány perccel már a Velencébe vezető hídon gurultunk, amiről ki is szúrtunk egy hatalmas P-betűt, mely egy gyanúsan parkolóház szerű létesítményen volt látható, ötre pedig már le is parkoltuk az autót. Miután egy fél szint le volt foglalva a Cavalcade résztvevői számára, innen már könnyű volt a dolgunk, a 4. szinten meg is találtuk az elkülönített részt. Még alig volt ott valaki pont, ahogy terveztük! Tehát a csapat nagy része még úton van az aznapi túráról visszafele – vontuk le a következtetést. Nem is vesztegettük az időnket, elindultunk keresni egy normálisan fotózható részt a bekötő úton. Ja igen, egy LaFerrari-t és egy FF-et pedig még a földszinten fogtunk egy ráccsal leválasztott VIP parkoló részben. Ha valakinek a közösségi Ferrari parkolás derogál… Nem jöttünk rá, miért voltak elkülönítve ezek az autók, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy a többiek fent fognak parkolni és még nincsenek ott!
Ahogy kezdtünk kicsit távolodni a parkoló bejáratától, már meg is jelent az első fecske, nem sokkal utána pedig begurult a hófehér F12tdf-is Cartu-val a volán mögött.
Ezután jöhetett az igazi forgatag, kavalkád, beindult az élet és jöttek az autók! Amekkora sláger volt tavaly a LaFerrari és a 458 Speciale A, akkora sláger idén a már említett típus, vagyis az F12tdf. Érthető, hogy sokan választották a paletta egyik legújabb limitált tagját, egyébként szerintem ez a legszebb modell a Ferrari aktuális kínálatából.
Ettől függetlenül a LaFerrari népszerűsége töretlen a túrázók körében, 12 darabot fotóztunk szűk másfél óra leforgása alatt, ez a szám úgy gondolom magáért beszél. Űberelte a tavalyi felhozatalt a 2016-os, volt pár típus, ami nagy meglepetésként ért. Következzenek ők, sorrendben!
Tudatlannak lenni sosem jó, de olykor igen kellemes meglepetéseket is okozhat magának így az ember. Nem néztem igazán utána a nevezési listának, vagy a fotóknak az előző napokról, hogy kiderítsem, vajon mi lehet az idei autólistán? Majd kiderül – gondoltam. Kollégáim az előző estéken végig a netet bújták Cavalcade-os képek után kutatva, én abszolút a meglepetésre bíztam a dolgot. Mindenképpen hihetetlen lesz, ez biztos, ha pedig várok valamit, ami mégsem lesz meg, az felesleges csalódás. Nem csoda hát, mikor a Ferrari Enzo Ferrari érkezésekor képletesen ledobtam az ékszíjat! És ekkor mit sem sejtettem még….
…. ugyanis néhány percre rá begurult a ’90-es évek egyik legnagyobb királya, egy Ferrari F50! Komolyan, még a név leírása is jólesik. Akaratlanul is beugrik, ahogy 8-9 évesen csapatjuk az NFS II és Hot Pursuit 2 névre hallgató pc klasszikusokban a típussal, így habár a modell debütálásakor még csak 1 éves voltam, később kifejlődött autóimádatom alappillérét képezi a játékoknak köszönhetően olyan kortárs legendák mellett, mint az örökké No.1. McLaren F1, vagy hogy egy másik nagy kedvencet említsek, a Jaguar XJ220. Gyermekkorom óta kötődöm hozzá és imádom. Bizonyos tesztek alapján a turbós poszter sztár elődön nem tud igazán felülkerekedni versenypályán, de ez a gép nem is feltétlen a puritán sportautók példaképének is tekinthető F40 legyőzésére született. A kivehető tetőpaneles F50 más életérzést közvetít, amiben ugyanúgy helye van a versenypályás száguldozásnak, ahogyan a pálmafás tengerparti kabriózós krúzolásnak is Miami környékén. Mindezt gyakorlatilag utcára átültetett Forma 1-es technikával tehetjük meg, közvetlen magunk mögött egy szívó V12-es kíséretében, míg mint tudjuk, az F40 turbós V8-as segítségével állítja égnek a szőrt minden porcikánkon. Tény, hogy sosem sikerült kilépnie teljesen az előd árnyékából. Egy kicsit különc, melyből jóval kevesebb készült (csupán 349 darab), így exkluzívabb is és jóval ritkábban látni utcán vagy rendezvényen felmenőjéhez képest. Egyébként teljesen szubjektív, kinek melyik tetszik jobban, felesleges is ezen rágódni, lehet isteníteni bármelyik típust, nem alaptalanul! Hosszú cikket lehetne írni csak ebben a témában, így zárjuk le annyival, hogy jobban rajongok az 50-esért, mint bármelyik másik valaha gyártott Ferrariért.  És akkor egyszer csak váratlanul ott termett előttem! Még egy ehhez hasonló rendezvényen sem számítottam rá, hisz igen csak ritka autóról van szó, ahogy már említettem, melynek eszmei értéke egy rajongó számára felbecsülhetetlen. Ha mégis mérőszámot kell mondani, akkor 1,4-1,7 millió euró között rejlik az igazság. Mit érezne az olvasó, ha gyermekkori hőse megelevenedne előtte? Egy ilyen véletlenszerű találkozóra egyáltalán nem lehet felkészülni lélekben – esetleg, ha tudná előre az ember, de talán még akkor sem.

Egy álmom vált valóra azzal, hogy közúton láttam közlekedni egy ilyen csodát, majd később testközelből is szemügyre vehettem. Élőben a legenda előttem, létezik, hallom, érzem, látom… Sosem hullattam még örömkönnyeket, nagyon el sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet, egészen idáig. Ahogy elgurult az F50 és volt egy pillanatom felocsúdni, könnyek tolultak a szemembe. Pityeregve álltam az út szélén, hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal, sosem éreztem ilyet korábban.  Aztán megfordultam, mögöttem Csabi barátom kb. 50 méterrel odébb szintén a szemét törölgette. Azt hiszem, ezzel a pár sorral elmondtam mindent a helyzetről. Férfiasan bevalljuk, megkönnyeztük a jelenséget. Normálisak vagyunk? Nem nagyon, de ez minket cseppet sem bánt. A lényeg, hogy ezt az élményt már nem veheti el tőlünk senki, örökké emlékezni fogunk majd a pillanatra!
És akkor fokozzuk a fokozhatatlan, csak úgy a poén kedvéért, néhány perccel ezután megjelent egy F40-es is. Erre már tényleg nem tudtam mit mondani, csak teli szájjal vigyorogtam, nevettem és próbáltam értelmes képeket lőni a nagy izgalom közepette. Megvolt tehát a nagy hármas, kérdés ezek után, hogy felülmúlta-e a 2016-os Cavalcade felhozatala a tavalyit? Azt hiszem, nem. Sikerült még magasabbra tenni ezzel azt a bizonyos lécet, csak le ne verje egy repülőgép.
A Ferrari kombók kombója, a legszebb hármas a parkolóból!
A Ferrari SA Aperta, a 458 Speciale A-k és F12tdf-ek hada pedig már csak a hab volt a tortán. 3,5 órát töltöttünk végül a bekötő úton és a paripák istállójául szolgáló parkolóházban,   majd a lassan lenyugvó nap sugaraiban elgurultunk, magunk mögött hagyva Velencét, amiből végül az ég világon semmit sem láttunk a parkolón és az ipari zónán kívül. Fáradtak voltunk, szállásunk sem volt, menni kellett. Majd legközelebb! A szöveges beszámolót ezennel lezárnám, egy kép többet mond ezer szónál, következzen még néhány fotó búcsúzóul:

 
 
 
 Amerikai változat
 Európai változat
 Volt átfedés a tavalyi és az idei Cavalcade között, többek között ő is egy  ismert autó volt már a számomra. Törött LaFerrari-ra sem számítottunk!
Tartsatok a Keréknyommal legközelebb is és kövessétek az oldalt a Facebook-on egyaránt!